Heti motiváló emberünk talán az egyik legismertebb és legkevésbé megosztó ember a modern kori történelemben. 1999-ben a „Times” az évszázad emberének választotta, az ő nevét viseli többek között egy kisbolygó, egy kémiai elem, egy híres orvosi centrum, valamint egy sok hányattatáson átesett utca is Ulm városában. Nem más ő, mint Albert Einstein, a modern fizika megalapítója.
Albert Einstein 1879. március 14-én született a württembergi kisvárosban, Ulmban. Apja, Hermann Einstein, eleinte ágytoll-kereskedéssel foglalkozott, majd miután Münchenbe költöztek, testvérével nyitott egy elektrokémiai műhelyet. A család zsidó származású volt, de nem gyakorolták vallásukat, Albert is a közeli katolikus iskolába járt.
Mikor Einstein gyermekkoráról van szó, szinte kikerülhetetlen, hogy fel ne hozzák: hiszen még ez a zseni is megbukott matekból. Azonban ez egy tévedésen alapuló legenda, hiszen már a fiatal Albert is kiemelkedő képességekkel rendelkezett matematikából. A tévedés onnan ered, hogy amíg matematikát Németországban kezdett tanulni, ahol a legjobb osztályzat az 1-es, a tanulmányait már Svájcban fejezte be, ahol a 6-os a legjobb osztályzat. Ennek a váltásnak köszönhetően bizonyítványában egyesek és hatosok is szerepelnek, noha mindkét jegy kitűnőt jelent. Érettségi bizonyítványa szerint a svájci Aarau kantonban tette le az érettségi vizsgát, matematikából 6-os osztályzatot elérve.
Viszont a másik legenda igaz: 3 éves koráig nem beszélt, ami miatt szülei orvoshoz is elvitték. Szerencsére az orvos nem talált semmilyen problémát, és nem sokkal később Albert meg is szólalt. Több feltevés van arról, hogy Einstein valamilyen betegséggel vagy rendellenességgel született. A leggyakoribb teória, hogy gyerekkorában az autizmus vagy Asperger-szindróma enyhe tüneteit mutatta: nagyon erős rendszerezési igényt és alacsony motivációt az empátiára. A betegek különleges tehetsége a rajzban, matematikában vagy zenében épp a rendszerezésre való erős igényüknek köszönhető, és így lehetett Einsteinnél is. Ennek azonban némiképp ellentmond, hogy már tinédzserkorában fontosak voltak számára a barátok, a kommunikáció és a társasági élet.
Egy másik, sokszor kiemelt pont Einstein gyermekkorában, amikor 5 évesen egy iránytűt kapott édesapjától. A szerkezetet vizsgálva elgondolkodott azon, miként hat valami a tűre az „üres” térben, és tekinthetjük ezt a pillanatot egy ragyogó pályafutás kezdőpontjának.
Másik különlegessége, hogy Einstein képekben gondolkodott. Mikor valamit elképzelt, szinte maga előtt látta és képzeletben megfigyelte, ez okozta többször is emlegetett lassúságát (gondoljunk itt akár a későn elsajátított beszédre), de ez segítette abban, hogy képzelete révén olyan dolgokat is „szemügyre vegyen”, melyek másoknak nem voltak láthatók. Nagy áttörései is sokkal inkább vizuális elképzeléseiből jöttek, mintsem laboratóriumi kísérletezésből.
1889-ben, az elemi iskolát befejezve, a Luitpold Gimnáziumba került. Édesapja üzletének csődje után a család Milánóba, míg Albert Zürichbe költözött, ahol az aaraui középiskolában tanult, majd megkapva a svájci állampolgárságot, rendes munkahelyet is talált magának: a berni Szövetségi Szabadalmi Hivatal ügyvivője lett. Itt azokat a szabadalmakat bírálta, melyek megértéséhez fizikára volt szükség, mellesleg pedig kijavítgatta a tervezési hibákat. 1901-ben diplomát is szerzett fizika-matematika tanári szakon.
1903-ban megnősült. A szerb származású matematikus Mileva Marićot vette feleségül, akitől három gyermeke született: 1902-ben még házasságon kívül született egy közös lányuk, akinek a sorsa ismeretlen, házasságukat követően pedig két fiuk: Hans Albert 1904-ben és Eduard 1910-ben. A házasság nem bizonyult tartósnak, 1919-ben, 5 év különélés után, végül elváltak. A válást követően Albertnek megromlott a viszonya idősebb fiával. Nem sokkal később másodszor is megnősült, első unokatestvérét, Elzát vette el, akivel a nő haláláig együtt élt, de házasságukból nem született gyermek.
1904-ben Einstein állását véglegesítették a szabadalmi hivatalban. A következő évben megkapta doktori címét „A molekuladimenziók újfajta meghatározásáról” című szakdolgozatára.
És következett az 1905-ös esztendő, mely ennek a ragyogó életútnak is a csúcspontja volt. Ebben az évben írta meg azt a 4 cikket, melyekkel megalapozta a modern fizikát. A cikkeket az Annalen der Physik kiadvány számára küldte el. Gyakran hivatkoznak erre az esztendőre, mint „Annus Mirabilis” – azaz a csodák évére. Ezek miatt ünnepelték a századik évfordulón, 2005-ben, a fizika világévét. Dolgozatai közül a 3 legjelentősebb a fényelektromos jelenséggel, a Brown-mozgással és a relativitáselmélettel foglalkozott.
Einstein 1909-től kezdődően különböző svájci, lengyel és német egyetemeken tanított professzorként. Egyetemi évei alatt dolgozta ki általános relativitás elméletét is, amellyel kapcsolatos dolgozatát 1915-ben publikálta. A fény elhajlásával kapcsolatos jóslatait az 1919-es napfogyatkozás során gyakorlati mérésekkel is sikerült igazolnia.
1922-ben megkapta a Nobel-díjat, amelyet azonban nem relativitás-elméletéért, hanem egy másik, 26 éves korában publikált dolgozatáért, a fényelektromos jelenségek magyarázatáért ítélt meg részére a bizottság, mert az ismertebb, ám tudományos körökben kevésbé elfogadott relativitáselméletet nem merték/akarták díjazni. Albert a díjjal járó pénzt volt feleségének adta.
Einstein nagyon rosszul viselte az egymást követő világháborúkat. Végtelenül pacifista volt, a legnagyobb bűnnek az értelmetlen erőszakot tekintette, ami meglátása szerint minden természeti törvényt felrúgott. A II. világháború emellett nemcsak mint pacifistát, de mint zsidó származású tudóst is érintette, a náci rezsim lejárató kampányt indított ellene. 1933-ban hátat fordított Németországnak és Amerikába menekült, ahol 1940-ben megkapta az amerikai állampolgárságot.
A II. világháború alatt Európából menekülő zsidókat segített vízumhoz, cionista szervezeteknek gyűjtött pénzt, és részben ő alapította a Nemzetközi Mentő Egyletet. Habár nem gyakorolta vallását, és a valláshoz való viszonya is megkérdőjelezhető, az emberiség elleni bűnöket nem tűrhette. Ugyanez a pacifizmus nyilvánult meg akkor, mikor több tudóstársával együtt felemelte hangját az atombomba ellen – tudósként felelősséget érzett, mikor a tudományt az emberek ellen használták.
Amerikai évei alatt végig egy olyan általános fizikai modell megalkotásán fáradozott, amely egyetlen egységes elméletbe foglalta volna össze az ismert fizikai törvényeket – célját azonban haláláig sem sikerült megvalósítania. 1945-ben nyugalomba vonult, bár ha tudományos elszigeteltségben is, de folytatta kutatásait. 1952-ben felkérték, hogy legyen Izrael elnöke, de ő ezt nagyon udvariasan visszautasította.
1955. április 18-án hunyt el érrendszeri betegsége következtében, Princetone-ban. Testét elhamvasztották és ismeretlen helyen szórták szét. Azonban még halála után is foglalkoztatja az emberiséget, nem csupán tudományos és emberi hagyatékával, de a szó legszorosabb értelemben vett agyával. Ugyanis a család beleegyezése nélkül, még a hamvasztás előtt, az Einsteint boncoló orvos eltávolította agyát, hogy megvizsgálja a zseni elméjét. A tudomány akkori állása szerint semmi különöset nem talált, azonban 1999-ben a McMaster University részletesebb vizsgálata kimutatta, hogy a parietal operculum regiója hiányzik, és ennek ellensúlyozására belső parietális lebenye 15%-kal szélesebb a szokásosnál. A belső parietális régió felelős a matematikai gondolkodásért és a térlátásért. Az agy mintáit a mai napig őrzik és vizsgálják (bővebben itt).
Vajon fel kell-e tennünk a kérdést, hogy Albert Einstein miért motiváló ember?
Az, hogy valaki zseninek születik, bizonyítsák azt akár az agyán végzett vizsgálatok, még nem elegendő ahhoz, hogy az illető motiváló ember is legyen. Azonban Albert Einstein jóval több volt zseninél. A fizika területén elért úttörő felfedezései a legnagyobbak közé emelték, és mind a mai napig bizonyítják tételeit.
De úgy beszélünk-e róla általában, mint fizikusról? Nem gondolnám. Einstein személye a modern kori bölcs, az emberiség javát szolgáló tudós és bizony még a kissé hóbortos öregúr is, mindenki legnagyobb örömére. Olyan karakter a XX. század történelmében, amelyre feltétlenül szüksége volt az akkori embereknek, sőt, még az utókornak is, amikor visszagondolunk történelmünknek eme szakaszára.
Albert Einstein egész életében csöndesen lázadt a tekintélyelvűség és az elnyomás ellen. Nem adta fel kutatásait akkor sem, mikor a szakma egy emberként vonta kétségbe tételeit, melyeket azóta jórészt igazolt a modern tudomány. Nem dugta homokba a fejét, mikor Amerika tárt karokkal fogadta a II. világháború idején, sőt, felszólalt az atombomba bevetése ellen.
A „XX. század embere” hitelesen és megingathatatlanul beírta magát az emberiség történelmébe, csendes pacifistaként és gondolkodóként állva szemben korának erőszakosságával és elnyomásával.
De mit tehetünk, ha egy ilyen elme nyomdokain járnánk? Képezzük magunkat!
